Tulajdonképpen egy „véletlen” sodorta az építész szakma felé dr. Tamás Anna Mária DLA habil. egyetemi docenst, de amikor felismerte az útját, onnantól kezdve minden egyenessé vált.
Az építésznő, aki polihisztor módjára műveli a hivatását
Tulajdonképpen egy „véletlen” sodorta az építész szakma felé dr. Tamás Anna Mária DLA habil. egyetemi docenst, de amikor felismerte az útját, onnantól kezdve minden egyenessé vált.
Az egyetem, a doktori iskola elvégzése után ma egykori alma materében tanít, közben figyelemre méltó szakmai pályát futott be. Az építészetről mint a kultúra lenyomatáról beszél, amiben egy az egyben megmutatkozik a szellemiség, a kreativitás, viszont egyben szigorú mérnöki aspektussal is rendelkezik. Szakmai nézetével ellentétes a „jól van az úgy”-szemlélet, azt vallja ugyanis, hogy mindig lehet jobban csinálni. Az építészt egy kérdésekben elmerülő, komplexen gondolkodó, szintetizáló kreatív szakembernek tartja, aki az új helyzetekben képes új megoldást találni.
Sokáig nem tudtam, hogy mi legyek, mert ugyanannyira érdekeltek a reál, mint a humán témák, illetve a művészet. Az építészettel az első fontos találkozásom a gimnáziumhoz köthető, a Millecentenárium évében, 1996-ban hirdették meg az 1100 év magyar építőművészet című országos versenyt, amelyen másodikak lettünk, emlékszem, Finta József volt a zsűri elnöke. Akkor még filozófus és művészettörténész is akartam lenni, de amikor rájöttem, hogy ez a sok minden, ami engem érdekel, egy szakmán belül találkozik, megtaláltam az irányt. A MIK-es tanulmányaim alatt beleszerelmesedtem a szakmába, ez a mai napig tart. A Breuer Marcell Doktori Iskola egyik ars poeticája is azt fogalmazza meg, hogy az építészek ne megélhetésként tekintsenek az építészetre, hanem hivatásként – ezzel teljes mértékben azonosulni tudok. A hallgatóknak is azt szoktam mondani, hogy ez a legszebb szakma a világon.
Miért gondolja így?
A komplexitása miatt. Művészcsaládból származom, a művészi szemléletet, a világ művészeten keresztül történő értelmezését, a kreativitást onnan hozom. Viszont a művészlét bizonytalanságát nagyon szépen tudja egyensúlyozni az építészet racionalitása. Nekem tetszett, hogy ez a szakma ilyen sok lábon áll, hogy leképezi az élet összességét. Nem véletlen, hogy az építészet a kultúra lenyomata, megmutatkozik benne a szellemiség, a kreativitás, de van egy a maga nemében szigorú mérnöki aspektusa is. A szakma olyannyira a részemmé vált, hogy harmadéves koromtól elkezdtem tervpályázatokon részt venni, a diplomamunkám is egy tervpályázat volt, és nagyon korán alapítottunk céget is. Éjjel-nappal dolgoztunk, több pályázatot meg is nyertünk, ez egy szerencsés együttállás volt. Kevesen mondhatják el magukról, hogy a diplomázás után két éven belül elsődíjas pályázatot jegyezhetnek a saját nevük alatt, ami aztán meg is valósul.
Mi ösztönözte önt a továbblépésre, a doktori iskola, a mesteriskola elvégzésére?
Ma már közhely az élethosszig tartó tanulás, de az nyilvánvaló volt, hogy van még mit tanulni. Mindenképp ki akartam magamat próbálni a szakmában is, végigvinni egy teljes projektet, de szeretem ezt a két lábon állást is, hogy tanítok az egyetemen, közben a szakmában is dolgozom, mert így megélhetem a szabadságot, a kreativitást, nem veszek el a mindennapi mókuskerékben. Sok kolléga kutat, oktat, az építészektől nem idegen, hogy polihisztor módjára műveljék a szakmát. 2006-ban diplomáztam, abban az időben, amikor Pécs megnyerte az Európa Kulturális Fővárosa címet, így számos tervpályázatot hirdettek a városban. A doktori mestermunkám, az első magam által jegyzett és megvalósult tervem a pécsi 48-as tér, illetve a Király utca végének átépítése volt, egy közterületi tervezési projekt. Ez a vonal azóta is megvan, a legutóbbi ilyen jellegű megbízásom a pécsi orvoskar előtti tér tervezése volt. Mindig a komplexitás irányába mentem. Építészként kifejezetten zavar, amikor a megtervezett ház környezetével, az összképpel nem foglalkoznak a tervezők.
A doktori iskola egyfajta szabadságot adott, megnyílt előttem egy jelentős tudásanyag és számos lehetőség, amelyek által innovatívabbá válhat a szakmagyakorlás. De a doktori iskola hozta magával a tanítást is, friss diplomásként közelebb voltunk ahhoz, hogy jobban rálássunk, mit lenne érdemes másképp oktatni. Ma is nagyon szeretek foglalkozni a hallgatókkal, az építészeti elmélet, a teoretika az egyik fő tantárgyam, ami az én javaslatomra vált külön tantárggyá. Sokszor eszembe jut Bachman Zoltán tanárom mondata: „jó építésznek kell lenni, és szeretni kell a gyerekeket. Ha ez a kettő megvan, akkor át tudod adni a tudást.” Az építészetet szerinte se lehet igazán tanítani, sokkal inkább a személyiségünkkel tudjuk inspirálni a hallgatókat.
Mit érdemes megtanítani, átadni ma a jövő építész generációinak?
Paradigmaváltásban vagyunk, a körülmények, a társadalmi igények, a technológia, a jogszabályi környezet olyan gyorsasággal változik, hogy folyamatosan tájékozódni kell ahhoz, hogy naprakészek maradjunk. A gyors ütemű változás mögött szerintem a legfontosabb a rugalmasság, a legjobbra való törekvés. Mindig lehet jobban csinálni, csak utána kell menni, el kell mélyülni és sokrétűen kell elmélyülni a kérdésekben, így a tudásanyagon felül egyfajta módszertant, hozzáállást, szellemiséget tudunk átadni. Amikor elméleti tantárgyból vizsgáztatok, elsősorban nem az adatokra vagyok kíváncsi, hanem hogy hogyan képes a hallgató a tudását strukturálni. Aki nem tud jól kérdezni, az sose fog jó válaszokat kapni, ez akár az AI kapcsán is igaz. Az AI nem fog helyettünk házat tervezni, de ha tudjuk, hogy miben lehet a segítségünkre, akkor leszünk képesek használni. Ezt az alaptudást szerintem az egyetemen kell felépíteni.
Három kutatási területen érdekelt a karon: a szolidáris építészet, az építészet és a társadalom, valamint az építészeti tér és környezetpszichológia területeken. Miért éppen ezek iránt érdeklődik?
A szolidáris építészetben a célkitűzésünk az, hogy azokhoz is jusson el az építészeti tudás, akik önmaguktól nem jutnának hozzá. Ebből jöttek létre a Lakni kell workshopok, most a lakhatási válsággal foglalkozunk, és nem csak a hajléktalanság szintjén, hiszen ez egy sokkal komolyabb társadalmi kérdés. Nőként is izgat ez a terület, de az UIA, az Építészek Nemzetközi Szövetsége is folyamatosan kiad különböző nyilatkozatokat, célkitűzéseket ebben a témában, így ez egy aktuális, egyben sokszor lehetetlen küldetés is. De már maga a folyamatból levont konklúziók is egyfajta sikert jelentenek. Ehhez is kapcsolódik a környezetpszichológia mint interdiszciplináris terület. Az építészet az emberért van, ám a 20. századi gondolkodásban ezt másképp közelítettük meg. A kortárs építészet nagy kérdése, hogy miért van ilyen nagy szakadék a társadalom és az építészek gondolkodása között. Miként lehet hidat kialakítani, vagy jobban megérteni egymást? Hogyan működik egy közösség egy bizonyos térben, amire korábban nem annyira figyeltünk, mondjuk az auditív tér hogyan hat egy beszélgetésre? Idén a hallgatókkal a luddikus terekkel foglalkozunk. Sok 20. századi filozófus és pszichológus azt mondja a játékról, hogy ugyanúgy alapvető emberi szükséglet, mint bármi más, és aki erre nem hagy időt, annál a szociális kapcsolatok és számos más életterület károsodhat. A hallgatók átgondolták, hogy miként lehetne ilyen szempontból fejleszteni a campus belső és külső tereit, rengeteg kreatív dolgot találtak ki. Nagyon izgalmas megoldások születtek.
Miként befolyásolta a pályafutását, hogy nőként kell helytállnia?
Amikor elkezdtem a pályát, azt gondoltam, milyen szerencsés vagyok, hogy előttem már megvívták a nagy harcokat az építésznők. Aztán fiatal építészlányként bele kellett állnom, hogy komolyan vegyenek. Nekem ez habitusból ment, de tudom, hogy rengeteg amúgy tehetséges, okos és érzékeny nőt, aki kiváló építész lehetne, ez azért meg tud akasztani. Az anyasággal is sok társadalmi bélyeg jár, például ma még nem előnyös építészként felvállalni, hogy valaki anya. A jól ismert építésznők többségének nem született gyereke, mert ez egy igen intenzív jelenlétet kívánó hivatás. A szakmai közéleti tevékenység, a kiállításokon való részvétel kisgyerek mellett kevésbé lehetséges. Amikor a gyermekvállalás mellett döntöttem, még nem tudtam, hogy ez így lesz, de egy percig nem bántam meg az anyaságot.
Ha már a család szóba került, mit érdemes tudni önről mint a magánemberről?
A férjem operatőr, és mivel a világ több táján is élt, van egyfajta kalandvágy a családunkban. Szeretünk hegyet mászni, a természetben lenni, mindenfelé utazni, és „dokumentumfilmes” szemlélettel felfedezni helyeket. Érdekel a kortárs kultúra és művészet, a zene és az irodalom is fontos örömforrás, koncertekre, fesztiválokra is járunk. Amúgy buddhista vagyok, a rendszeres gyakorlás teremti meg bennem az egyensúlyt, ami elengedhetetlen ahhoz, hogy minden téren jól teljesítsek.